Hozzászólások
Advent van, s átjárja lelkem a szeretet és az emlékezés. Rájövök ismét-tán ezredszer-, hogy szépen élni gyakran túl kevés. Szeretni szóban és tettekben, hinni, remélni szüntelen. Táplálni kell mosollyal, öleléssel, hogy emléked hibátlan legyen.
Most visszarepülök gondolatban gyermeki önmagamba újra… látom, amint jancsi-kályha mellett anyám fagyos lábujjamat gyúrja. Hársfa teát tölt poharamba- ˝Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝ Átmelegedett testem, valóban s én azt hittem a tea tette azt.
Ma már tudom, tőle volt meleg. Ölelés, szeretet, gondoskodás ezek voltak mitől az a ˝jó˝ a testem és lelkem járta át. Ez adta azt a boldog érzést, mi ma is rám tör, ha a múltba révedek. Hiánya -így advent idejében- fájón kéri vissza az elmúlt éveket.
Emlékszem a finom illatokra, ami a konyhát járta át, mikor sült a finom mézes, és a lágyan foszló mákos kalács. Arca piros volt az izgalomtól, mikor a szobába engedett, csilingelt egy üvegpohár szélén: ˝Itt az Angyalka! Megjelent!˝
Futottunk mind a fenyő köré, ámultunk, örültünk nagyon. Ezt a boldog érzést fiaimnak minden karácsonykor átadom. Már negyedszer töltjük el nélküle a karácsony szent ünnepét, de lelkemben ott mosolyog képe, ahogy átöleli hét kisgyermekét.
Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz, ha gyertyafényben rá emlékezünk s tudom - onnan fentről ő is nézi: Ugye mindenkit szeretünk? Jusson szép szóból bárkinek! Simogató, ölelő kezekből, mosolytól csillogó szemekből áradó tűz gyújtson fényeket!
Muzsika szálljon a gyermek kacajból, áhítat járja át a lelkeket! A szeretetet, mit tőle tanultunk naponta adjuk át mindenkinek.
