Hozzászólások
A teáscsésze
Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét. A férj megkérdezte az eladót: - "Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet."
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek.
Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól! - Hagyj békén!- üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt: - Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:- Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:- Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.- Most már jobb. - gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:- Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja: - Még nem vehetlek ki. Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta: - Nézd meg magad! Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! - hitetlenkedtem. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam.
Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz.
Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz.
Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz.
Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed.
És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.
Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: "Engedj ki!". Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: "Mi történik velem?" Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!
