Hozzászólások
Reményik Sándor:
Mi mindig búcsúzunk…
Az éjtől reggel,
A naptól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz.
Elfut a perc, az örök idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj.
Hogy eltemettük: róla nem tudunk,
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.
Reményik Sándor:
MI MINDIG BÚCSÚZUNK…
című versét olvashattuk
